Szász András barátunktól kaptuk ezt a szép tavaszváró írást. András szeptember második csütörtöki napján lesz újra vendégünk két kötetének bemutatója kapcsán.

Tavasz – A várva várt kikelet

Dőreség azt hinni, hogy március elején véget ér a tél. Mondhatnak bármit a naptárkészítők, időjósok, írhatnak bármit a hírlapok, az agg hadfi még a határban táboroz, bármikor visszafordulhat.

Egy reggelen aztán mégis megtörténik a csoda: a kitárt ablakon rigó füttyét lebbenti otthonunkba az éjszakánként fuvallattá szelídülő böjti szél. A harsány rigófütty, akár az ócska vekker, kiveri az álmot a természet szeméből, s az hirtelen tudatára ébred halhatatlanságának. Mert akár hisszük, akár nem, bizony a természet, akár a föld „csak elalszik, nem hal meg”. S ha már felébredt, serényen munkához is lát. Mintha így akarna rácáfolni azokra, akik szerint a kikelet áprilissal kezdődik. Nem is igen törődik velünk, emberekkel. Saját boldog gondjai kötik le, elvégre menyegzőre készül.

A mandulafák már megszőtték és kiterítették az ara hófehér ruhájához szükséges kelmét. A magnóliák, barackfák feladata a nyoszolyólányok öltözetének előteremtése, míg az aranyesők a lakodalmas menet útját jelölik ki fénylő sárga fürtjeikkel, a színes virágok özönével teleszórt, határtalan táncteremül szolgáló mezőig. Szorgos méhek serege lepi el a szirmaikat bontogató virágokat, hogy illatos, édes nektárral töltsék meg a lakodalmas nép serlegeit. S miközben hangolnak a zenészek, hangszálaikat melegítik az énekesek, sorra érkeznek a telet idegen földön átvészelő vendégek. Némelyek egyenesen Afrika legdélibb csücskéből, mások valamivel közelebbről. Hangosan csevegnek, csárognak, csivitelnek, csacsognak, mesélik élményeiket, közben a szemük sarkából időnként a karmesteri emelvényre lesnek.

Végre megérkezik a mester. S amint fellép a pulpitusra, a vásári ricsaj is megszűnik, mintha elvágták volna. Magasba lendül a karnagyi pálca, s hirtelen mozdulattal beinti a zenekart s a kórust. Felzeng az ősi himnusz, a megilletődöttség némasága szorítja össze a torkokat. Valami olyasféle áhítat ez, amilyen Händel Messiás című oratóriumának dublini ősbemutatóját jellemezte, melynek híres Halleluja-kórusáról maga a mester így nyilatkozott: „Azt hittem a mennyországot látom, és benne magát a nagy Istent.”

Igen. A kikelet nemcsak az ébredés, egyben húsvét és a Feltámadás ünnepe is. A Megváltó, az emberi lélek és az Isten teremtette világ feltámadásáé.

Erről szól a természet minden rezdülése, és erről Dsida Jenő Tavaszi ujjongás című csodálatos verse is:

„…Nincs ma halál,

Él ma a földön

Mit csak az Isten

Élni teremtett; –

Harsog a himnusz,

Hangos a táj! –

Semmi se fáj,

Minden örömre,

Tűzlobogásra

Szítja a lelket. […]

Hallga, mi szépen

Csendül a nóta,

Csörtet a csermely,

Csattan a csók!

Messze az erdő

Lombjai közt a

Nyár keze int! –

Hirdeti minden,

Hirdetem én is,

Itt a tavasz!”